„Arra emlékszik-e Professzor Úr, hány ember életét mentette meg?”
Egy másik tanítvány, Láng István gyászbeszédében a következőképpen fogalmazott: „Arra emlékszik-e Professzor Úr, milyen időket éltünk akkor? Háború volt. SAS-behívók. Nyilasok. Légiriadók. Bombák. Aknák. Emlékszik azokra az éjszakai osonásokra légiriadó idején, mikor szirénák vijjogása, ágyúk dörgése között szabadon be lehetett jutni a deportálandókkal telt kijelölt házakba, amikor az őrök is óvóhelyre bújtak. Amikor lehetett gyógyszert vinni, recepteket írni, pár biztató szót mondani és írni hamis orvosi bizonyítványokat? Emlékszik, mikor mondta nekem: »Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében egy olyan világban, amelyben a gonoszság és bűn a törvényesség álarcát vették magukra.« Szavait szó szerint idéztem, belém vésődtek.
Arra emlékszik-e Professzor Úr, hány ember életét mentette meg? Most nem azokra gondolok, akiknek mint orvos mentette meg az életét. Hisz az emberi élet mentése minden orvos professzionális kötelessége és mindennapos feladata. Azokra gondolok, akiknek Haynal Imre, az ember mentette meg az életét. Emlékszik, a háború legválságosabb napjaiban mennyien jöttek, nők, férfiak, gyerekek, egy szál ruhában a puszta életüket hozva, a klinikán menedéket kérve. Emlékszik, hogy ezek között civil ruháért könyörgő szökött katonák és köztük saját orvosai is voltak? Mindenkinek jutott egy tányér meleg étel, egy rongyos matrac, takaró. Mind életben maradtak.”
Jellemző a professzor körültekintésére, hogy arra is gondolt: mi van, ha valamelyik ápolónője – katolikus apácák – kikotyogna valamit a klinikán folyó embermentő tevékenységről. Ennek érdekében Márton Áron gyulafehérvári püspököt hívta el szentmisét tartani, aki szentbeszédében – Haynal kívánságára – dörgedelmes szavakkal ecsetelte, hogy háborús körülmények közepette a „fecsegés” is szörnyű bűn.